8:45-kor keltem, így elmentünk anyuval a kálnai ruhaüzletbe (ahogy mi mondjuk, “a nénihez”). Minden csizma gömbölyű orrú volt vagy marha magas sarkú, így azt nem választottam, pulcsi nem volt semmi érdekes és a nadrágok, amik tetszettek, nem voltak az én méretemben. Szörnyű! De legalább anyu vett magának megegített (ahogy én mondom, “szőrös”) riflét, apunak is vettünk gatyát és keresztapunak is születésnapi ajándéknak. Du. hozzájuk mentünk ünnepelni. Volt finom habtorta is! Hmmm… Uncsitesómmal játszottam a gépen, fényképeket nézegettünk. Tesóm rárakott egy széket a lábamra és mivel nem vette észre, még rá is ült. Ez a “lábamon ülés” kb. 5 mp-ig tartott, addig kitartóan sikítottam, amire felfigyeltek a felnőttek is. Úgy ordítottam, mint a sakál, de hát ha rátesznek a lábujjaimra kb. 55 kilót székestül… Így üzentem, h baj van, hát csak észreveszi magát a drága tesókám. Biztos más sem mondta volna meg ilyen helyzetben kultúráltan és nyugodtan, h “Timikém, ráültél a lábujjaimon elhelyezkedő székre és mivel ez nagyon fáj, örülnék neki, ha felemelnéd a hátsód és elvinnéd a széket”. Aztán sírtam és nevettem egyszerre. Sírtam a fájdalomtól, röhögtem azon, h milyen nagyot sikoltottam, meg maga a tény, h nem vette észre, h ráült a lábamra elég nevetségesnek tűnt. Mikor este mentem a kádba, még akkor is pirosak voltak az ujjaim

:) De élek. Ez a lényeg. Itthon meg leültem a gép elé, de nem volt kedvem semmihez. Csak úgy nézelődtem az oldalakon. Lusta voltam valamit is csinálni az oldalam fejlesztésének érdekében.